Dagobah pokla

Miután újoncként kikerültem a frontra, rá kellett jönnöm néhány dologra.

1. Nincs olyan, hogy szerencse; csoda pedig végképp nem létezik.

2. A csatatéren nem számíthatsz másra, csakis magadra és a testvéreidre; jobb esetben még egy Jedire is.

3. A Köztársaság polgárait baromira nem érdekli, hogy mi lesz a mi sorsunk. Mi értük harcolunk, és ennyi. Többre nem méltatnak, és nem is fognak.

4. Klón vagyok, azaz feláldozható. Ha bajba kerülök, nem fognak kihúzni onnan.

5. A dolgok idekinn sokkal komolyabbak, mint a Kaminon. Lehet, hogy ott egy gyakorláson leszedtem 20 droidot, de ha itt egyszer eltalálnak, annyi. Ez már nem játék.

Ja és még egy: a feletteseim igazán megtehetnék, hogy Boostot többszöt küldik eltávra...*

Komolyra véve a szót: az alapkiképzés után még bezsuppoltak egy technikusi képzésre, melynek során úgy-ahogy megtanultam bánni az elektromos dolgokkal, habár Boost, a társam gyakran jegyzi meg, hogy általában inkább zárlatot okozok... az igazat megvallva, van ebben valami... A csatatéren töltött idő sok mindenre megtanított; mindenki azt mondta, hogy ha túlélem az első csatámat, a többi már könnyebb lesz, de ezt meg kell cáfolnom. Az első küldetésem sétagalopp volt, a Corelián lőttem ki egy-két droidot, és még jól is szórakoztam. Aztán jött a Malevolence. Ennyit az elméletről. A Malevolence-t hárman éltük túl: én, Boost és Wolffe parancsnok. Meg persze Plo Koon tábornok, de ő más eset. Ezután bezsuppoltak minket egy kórházállomásra felépülni. Nem sokkal később pedig megint visszakerültem a csapathoz, és máris várt rám a csata. Az úticél: Dagobah; egy peremvidéki dzsungelbolygó, amelyen a túlélési esély kábé nulla. A feladatunk egy szeparatista bázis szétszedése volt; tudtam, hogy nem lesz könnyű feladat.

Boost mellett dekkoltam egy Laat/i-n, és vártam az indulásra. Na persze... minél később indulunk el, annál tovább élek. futott át fejemen a gondolat. Végül Wolffe parancsnok is megérkezett, így indultunk. Gyorsan megkapaszkodtam és kibámultam a réseken. Nem láttam túl sokat a légicsatából, csupán a száguldó lövedékeket, illetve egy zuhanó keselyűt, ami pár másodperc múlva fel is robbant. A Laat/i hevesen megrázkódott. Boost eltanyált mellettem és káromkodott egy nagyot.

 - Jobb lesz, ha vigyáznak! - kiáltott hátra a pilóta. - Üldözőbe vettek minket!

 - Kösz a kései infót... - morogta Boost. Én lehunytam a szememet és próbáltam megnyugodni. Kevés dolgot utálok annyira, mint a repülést. Rühellem... minden gépen töltött perc kínszenvedés nekem, ha nincs szilárd talaj a lábam alatt, rövid időn belül kidobom a taccsot. Remélem hamar le fogunk szállni.

Újabb rázkódás.

 - Sinker, meglehetősen zöld vagy. - jegyezte meg vidáman Boost.

 - Nem mondod...

Ekkor az eddigieknél sokkal hevesebben rázkódtunk meg. Újra kinéztem a réseken, hogy mi a fene történt. Füstöt láttam és tüzet... a mi gépünkét!

 - Találatot kaptunk. - kiáltottam. Már csak ez hiányzott.

 - Tartsa a levegőben a gépet! - ordította a pilótának Wolffe. - Mindenki kapasz...

Hangját elnyomta a menetszél zaja, ahogy a Laat/i oldalsó páncéllemeze leszakadt. Az utasteret azonnal elárasztotta az orkánszerű szél; a katonák egy része kirepült a gépből, a többiek pedig a hátsó részbe préselődtek. Én valahol a kettő között voltam; én álltam a legszélen, így a menetszél engem is ki akart lökni, de nem repültem el, mivel paranoiából mindig görcsösen kapaszkodni szoktam, így most is. Boost is mellettem volt, próbált hátramászni, kevés sikerrel. Ahelyett, hogy odébb került volna, elengedte a kapaszkodót, és már repült is... egyenesen nekem. A következő pillanatban már ketten repültünk...

A becsapódásra nem emlékszem. Az, amit elsőnek fel tudok idézni, az volt, hogy arccal előre fekszem valami bűzös mocsárban. Feltápászkodtam és levettem a sisakomat, hogy lássak valamit. Boostot pillantottam meg. Odasiettem hozzá és kivonszoltam a szilárdabb talajra. Lélegzett, és úgy tűnt, nem törött csontja sem, bár  a felcseri tudásom enyhén szólva gyatra, szóval ebben nem voltam biztos. Levettem a sisakját.

 - Boost! Ébredj! - ráztam meg. Némi noszogatás után kinyitotta a szemét.

 - Mi az? - kérdezte.

 - Nekemrepültél és mindketten kizuhantunk a gépből, az van. - feleltem kicsit ingerülten. - Egyben vagy? Nincs bajod?

 - Nincs. - lassan felállt, így én is ezt tettem, és körülnéztem. A dagobah-i dzsungel közepére zuhantunk, félhomány, mocsár és egy tucatnyi fenevad... biztató. Elővettem a fegyveremet, és megpróbáltam kapcsolatba lépni a csapattal, de az alkarpáncélomba épített kommunikátorom tiszta trutyi volt és zárlatot kapott; Boosté szintúgy.

 - Valahol itt lehetünk. - vetítettem ki az erdő képét, amely fölött egy vonal jelezte a Laat/i útját, melynek végén a szeparatista bázis volt. - A vonal mentén kellett lezuhannunk, szóval csak meg kell állapítanunk az irányt, és már mehetünk is.

 - Akkor csináld. - mondta Boost, én azonban figyelmeztetően emeltem fel a kezemet és intettem, hogy hallgasson. Valami gyanús neszt hallottam a mocsár felől. Végül vállat vontam, és felemeltem a sisakomat a földről, hogy megtisztíthassam a kosztól és újra használni tudjam.

Az az átkozott dög akkor robbant ki a mocsárból. Pengeéles fogak, hatalmas test, gonoszul csillogó szemek...

 - Sárkánykígyó! - nyitott tüzet a lényre Boost. Követtem a példáját, de nem ért semmit.

 - Jobb lesz, ha pucolunk. - jegyeztem meg. Rohanni kezdtünk, a dög meg utánunk. Nem néztük, merre menekülünk, volt annál nagyobb gondunk is. Futás közben lőttünk hátra egyet-kettőt; végül lihegve álltunk meg, hátunkat egy fának támasztva.

 - Sikerült lerázni?

 - Passz.

Hát nem sikerült. A sárkánykígyó még mindig a közelben volt, hallottam.

 - Sinker! Van egy ötletem. - szólalt meg Boost. Értetlenül néztem, ahogy elkezd felmászni a fára. - Csald ide!

 - Én?

 - Ki más?

 - Azt akarod, hogy kinyírjon? - forgattam a szememet.

 - Nyugi, bízz bennem.

 - Jól van. Ha tévedsz, úgysem fogom tudni a szemedre vetni. - sóhajtottam. - De ha lehetséges, váljon be az a terv.

 - Te olyan pesszimista vagy! - fakadt ki Boost.

 - Csodálkozol?

Azzal fintorogva kiléptem a fa rejtekéből és rálőttem a közelünkben szimatoló sárkánykígyóra.

 - Hé te, itt vagyok!

A fenevad már jött is. Mire észbekaphattam volna, nekemjött, ledöntött a lábamról, majd erősen körbefont kígyószerű testével, de úgy, hogy moccanni sem tudtam.

 - Boost! - kiáltottam, miközben a sárkánykígyó kitátotta hatalmas, fogakkal teli pofáját. - Boost, mi lesz már?

Társam ekkor érkezett; a fa tetejéről egyenesen a sárkánykígyó fejére ugrott, és mielőtt az reagláhatott volna, a vibrokését a torkába döfte. Éreztem, hogy a szorítás enyhül; gyorsan leráztam magamról a fenevad testét, és elhátráltam, ahogy az döglötten a földre zuhant. Elismerően biccentettem Boostnak.

 - Hm... szép munka.

 - Na látod! Amúgy... most hol vagyunk?

Körülnéztem. Miközben a sárkánykígyó elől menekültünk, nem is figyeltük, hogy merre rohanunk. Na most aztán szépen eltévedtünk. Annak az esélye, hogy megtaláljuk a bázist vagy a többieket, szinte semmi. Gondolataim máris negatív irányba fordultak, ahogy végiggondoltam az előttünk álló lehetőségeket.

1. Fulladás vízben, mocsárban, vagy egy itt élő bestia halálos szorításában.

2. Mérgezés egy rovar csípése, vagy valamilyen nagyobb állat harapása által.

3. Szétmarcangol valamilyen bestia.

4. Halálos lövés, ha esetleg droidokkal futunk össze.

5. Fénykarddal feldarabolnak/leszúrnak, ha Grievoussal találkozunk (mivel elvileg ő vezeti a bázist, amit megtámadtunk).

6. Éhhalál, ha nem találunk vissza a csapathoz.

7. Kisebb seb elfertőződik és abba halunk bele.

8. Akár le is zuhanhatunk valahonnan...

Esetleg túléljük, bár ennek kevés a valószínüsége. Kedvtelenül feleltem Boostnak.

 - Fogalmam sincs. Menjünk toronyiránt, aztán csak lesz valami.

 - Jó.

Ekkor hirtelen valami zajt hallottam. Felemeltem a kezemet.

 - Várj csak egy kicsit!...

Amint kimondtam ezt, néhány alak rontott ki a fák közül, felemelt fegyverrel. Én és Boost egymásnak vetettük a hátunkat és felkészültünk a csatára... azonban az érkezők nem droidok voltak, hanem klónok. Felderítők, de a páncéljukon nem vörös vagy halványszürke, hanem narancs jelzések voltak... 212-es légió...

 - Fegyvert le! - szólalt meg az egyik felderítő, társai pedig engedelmeskedtek neki. Ezután hozzánk lépett. - Ti meg mit kerestek itt? Farkas alakulat, igaz?

Összenéztünk Boosttal.

 - Ja. - feleltem. - Kiestünk a szállítóból, amikor találatot kaptunk. Sinker vagyok, ő meg Boost... Nem tudjátok, hol van a szeparatista bázis, ahova indultunk?

 - De igen; a mi légiónkat is oda vezényelték, de minket elküldtek felderíteni, hátha van erre más is. - hangzott a felelet. - Amúgy a nevem Muzsikus, de általában csak Muzsiknak hívnak. A társaim pedig Cut, Sunyi, Dallas, Spire és Gyalog. Szívesen visszakísérünk titeket a csapatotokhoz, a parancsunk szerint amúgy sem szabad messzebb mennünk.

 - Ez jól hangzik. - biccentettem. Így hát elindultunk. Hat felderítővel az oldalamon sokkal nyugodtabbnak éreztem magam. Többen is vagyunk, eltévedni sem fogunk, vagy ha mégis, akkor is sokkal nagyobb a túlélési esélyünk...

Órákkal később még mindig csak mentünk. Kezdtem megunni a dolgot, ráadásul már sötétedett.

 - Ööö, Muzsik, biztos, hogy jó irányba megyünk? - kérdeztem.

 - Persze. - felelte a felderítő.

 - De már rég a csapatoknál kellene lennünk! - értetlenkedett Boost. - Nem lehet, hogy elnéztetek valamit?

Muzsik megrázta a fejét, de aztán mégiscsak eszébe juthatott valami, ugyanis Sunyira nézett.

 - Sunyi, mit lapítasz?

 - Hááát... - a megszólított zavartan lépkedett egyik lábáról a másikra. - Az az igazság, hogy... kicseréltem a nyomkövetőd elemeit, mert lemerülőben volt az adattáblám... és hát... így a nyomkövető nem működik jól.

 - De hát végig azt követtük! - fakadt ki Dallas. - Te megőrültél?

 - Esküszöm, mindjárt szétszedlek! - dühöngött Cut. Bár én is eléggé haragudtam Sunyira, azért rászóltam a felderítőkre.

 - Fiúk, ha lehet, ezt ne itt vitassátok meg! Történt, ami történt, de most itt vagyunk a dzsungel közepén, sötétedik, és ezernyi veszély leselkedik ránk! Jobb lenne, ha most ez foglalkoztatna minket...

Muzsik dühöngve cserélte ki a nyomkövetője elemeit és táplálta be újra a szeparatista bázis koordinátáit, azonban már nem tudtunk tovább menni. Leszállt az éjszaka, és olyan koromsötét lett, hogy még infralámpával is alig láttam. Úgy döntöttünk, hogy megpihenünk éjszakára. Büntetésből Sunyi lett az őr; azonban én nem nagyon bíztam benne, így azt javasoltam, hogy valaki más is őrködjön. Sorsot húztunk. Persze, hogy én lettem az a másik... Jellemző.

Kissé szorogva ücsörögtem a sötétben, és próbáltam nyugton maradni. A dzsungelből sok fénylő szempár bámult minket. A fegyverem a kezem ügyében volt, ahogy Sunyinak is. Ő többször is elaludt, de mindig felébresztettem. Hosszú és idegölő volt az éjszaka...

Amikor hajnalodott, felébresztettük a többieket. Gyorsan ettünk egy kicsit, majd folytattuk utunkat, immár a jó irányba.

 - Hátulról fogjuk elérni a bázist. - állapította meg Muzsik. - Tettünk egy jó nagy kerülőt.

 - Ne lépjünk kapcsolatba Wolffe parancsnokkal? - kérdezte Boost és a felderítőkhöz fordult. - Nálatok biztos van működő kommunikátor...

 - Eszedbe ne jusson! - szólt rá Dallas. - Lehallgathatnak. Ilyen esetben jobb, ha...

 - Hallgassátok! - fojtotta belé a szót Spire. Füleltünk. Valóban észleltünk valami halk zajt a távolból... lövéseket.

 - Már nem vagyunk messze. - ujjongott fel Boost. - Ez biztosan a csata zaja.

 - Nyomás! - mondta Muzsik. Negyed órányi gyaloglás után már láttuk is a szeparatista bázis hátulját, ahol ádáz csata dúlt; láttam katonákat az én alakulatomból, a 212-esek közül, illetve jópár droidot is.

 - Előre! - kiáltotta Boost. Mi is bekapcsolódtunk a csatába, oldalba támadtuk a droidokat, ami meglepetésként érte őket. Megpillantottam Wolffe parancsnokot, amint néhány katonájával egy tucatnyi B2-es ellen harcolt. Páncélom hátsó részéről leakasztottam a henger alakú detonátort, és a bádogok közé dobtam, majd bevetettem magam a szikla mögé, amelynek fedezékébe a parancsnokék húzódtak.

 - Sinker! - csodálkozott Wolffe. - Maga nem halt meg?

 - Ahogy látja, uram. - feleltem, miközben lehúztam a fejemet, mivel a detonátorom felrobbant, darabokra szaggatva a droidokat. - Sőt, Boost is itt van.

 - Maga aztán szerencsés!

 - Na ja... hogy állunk?

 - A bázist már elfoglaltuk, csak a maradékot kell elintézni. - válaszolta Wolffe. Végre valami jó hír. Ha jól látom, kb. 100 droid maradt még... ezeket hamar el tudjuk intézni, bár van közöttük egy-két guri is, ami okozhat nehézséget. Átugrottam egy fa fedezékébe, ahonnan jobban tudtam lőni a bádogokat, és hozzáláttam az irtáshoz.

 - Nem hagytak túl sokat nekünk! - csapódott mellém Boost.

 - Örülj neki. - feleltem, miközben kigáncsoltam egy droidot, ami valahogy mellém került, és letéptem a fejét. Olaj ömlött a páncélomra, de az már úgyis koszos volt. Rávetettem magam még két bádogra, ami a közelemben ólálkodott, és velük birkózva folytattam. - Annál... nagyobbak... az esélyeink... a túlélésre...

Végszóra bemostam egyet a fegyveremmel nekik, mire azok is kidőltek, és folytattam a lövöldözést...

Végül sikeresen leszámoltunk a maradék bádoggal. Unatkozva járkáltam a roncsok között, néhál félrerúgva egy-egy droiddarabot, amíg Wolffe és a 212-esek parancsnoka, Cody a károkat mérték fel. Megpillantottam Muzsikékat, így odaléptem hozzájuk. Dallas és Gyalog nem volt velük; biztosan meghaltak az ütközetben.

 - Jó volt ez a kis kalandtúra. - fordultam Muzsikhoz, aki biccentett. - Kösz az idegenvezetést a dzsungelben.

 - Igazán nincs mit. - mosolyodott el Muzsik. - Ez a dolgunk. Remélem máskor is összefutunk majd.

 - Az remek lenne. - feleltem, szintén mosolyogva. - De legközelebb, ha lehet, valami nyugisabb helyen hozzon össze a sors.

 - Egyetértek. - szólt közbe Sunyi.

Dagobah-ból ennyi bőven elég volt; remélem soha többé nem kell visszatérnem ide. A trópusokra akarok menni! És mindenek felett: nyugalmat akarok.

* Lásd: TCW 1/02 Rising Malevolence